Szó-Kép

„Csak fut velünk az idő, mely irigy
És holt volt napokat örökre eltemet
De nyomukat majd tovább őrzi a szív
És újra kél a múlt, ha emlékét pergeted”
(Gondolta Stirlitz)

Köznapi, mivel mondhatni csak úgy, orvul reám találtak. Békésen sétálok, ücsörgök, esetleg töprengek, a képek meg reám törnek, zaklatnak. Persze nem teljesen véletlenek, de nem tartoznak sorozathoz – vagy még nem tudnak róla. Gyanútlan sem voltam, hisz feltételezem, lesznek itt újraképzelgések, ami felvet egy dilemmát.

Ez most akkor fotó, vagy nem fotó? Kinek mit jelent a fénykép. Előfordul, hogy valaki nem tartja fényképnek, ami végül megszületik. Nem igazi, megrendezted; nem is olyanok voltak a színei; nem is úgy nézett ki, ott volt még valami; ilyen aztán végképp nincs. Most mégis lett, ha más nem is, fényalapú képek.

Na de milyen rendezetlen képek. Nincs egységes stílus, nincs tematika, kész kavalkád. És az idő, az időrend! De hát az idő csak érzet, s (meg)szokás. Az, hogy az idő előrefelé halad, csak döntés kérdése, miért ne haladhatna visszafelé is? Az én-időben valahol mégis minden elkezdődik. Mondjuk a nulladik napon, múlt, jelen, s tán jövő szimbiózisában.

(Azoknak, akik szeretnék követni az idő csavarjait, célszerű feliratkozniuk.)

„Örökké elmegyünk pedig sehol se várnak ránk
És mindig csak képeket hagyunk magunk után”
(Európa Kiadó)