Sokszor, mikor a napba nézek,
már-már azt hiszem:
ő az igazi.
S elfelejtem, hogy minden látható,
tapintható és megcsókolható:
a rejtett igazinak
árnyéka csupán.
Valahol bennünk van az élet,
melynek árnyékát éljük,
valahol bennünk van a ház,
melynek árnyékát lakjuk,
Dsida

Sok hűhó semmiért, avagy nagyobb a füstje, mint a lángja

Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé,
mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már. –
Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában,
és beleisznak majd poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.
Radnóti

Emlékszel-e, én angyalom, a dögre,
amit láttunk e reggelen?
A kavicsos ösvényen füstölögve
feküdt a bűzhödő tetem.
Donogtak rothadt gyomrán a legyecskék,
fekete és komor üreg,
s húsrongyait sűrű lében megesték
a dőzsölő, sötét nyüvek.
És látod, édesem, ily dög leszel te,
ily szörnyűséges döghalom,
te csillagom, napom, szivem szerelme,
te lázam és te angyalom.

Baudelaire

Tudom, hogy tudod, elmúlik
egy kicsit rossz most, de elmúlik
meg a mindig más is elmúlik
és a nagyon rossz is elmúlik
meg a nagyon jó is elmúlik
egyszer szörnyen, egyszer jól
és ez így, ez így van jól

Balaton

No pido perdón,
¿para qué? si me va a perdonar
Porque ya no le importa…
Siempre tuvo la frente muy alta,
La lengua muy larga
Y la falda muy corta.
Me abandonó,
Como se abandonan
Los zapatos viejos

Sabina

Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
igy lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,

Babits

Mint aki a sínek közé esett…
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett –
vad panoráma, rémes élvezet –
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.
Kosztolányi

Figyeld, a búcsúzás szelíd dalát
zümmögöm kemény fogaim között.
Fekete madarak rebbennek szemeinkben,
ahogy egymásra nézünk.
Ó, megfagytak az aranycsőrű madarak,
emlékeink hullái csak feküsznek,
kár hessegetni őket,
már nem találjuk az első csókok
elhullatott kék tollait.

Ladányi

Csak pihenek egy kicsit a gesztenyefa
virághullása alatt, a méhek bódító
zümmögésében, mert megfáradtam és
szédít az álom és ég a szemem.
Vándortarisznyám mellettem nyugszik,
minden ág meghajlott és letört alatta,
felsebezte vállamat, most itt pihen
oldalam mellett és nézem sokáig:
Nem tudom, mi van benne, valami
megbízatás, világokat rendítő titok
lezárva s lepecsételve hét pecséttel.
Vagy csak iromba gyémánt, súlyos aranytömb,
talán csak ólom és fekete szikla,
mit tudom én, – nekem el kell vinnem
és át kell adnom fáradtságos vándor-útam
végén. Akkor egy mosollyal elbocsátanak
pihenőre és soha, soha sem tudom meg:
mit hurcoltam egy életen keresztül.

Dsida

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Pilinszky

Kísérlet, tények… Az igazság az utolsó lépésben. Csakhogy szerintem nincsenek tények. Általában sem léteznek, itt a Zónában pedig végképp nincsenek. Itt minden valakinek az agyszüleménye, nem érzi? Ez az egész egy ostoba ötlet! A bolondját járatják mindnyájunkkal. De hogy kik – arról fogalmunk sincs. Miért? Fogalmunk sincs róla.

Sztrugackij fivérek